A noxusi a mellkasát vette célba, kötélszerű izmait megfeszítve, maradék erejét összeszedve próbált halálos, vagy legalább bénító erejű csapást bevinni. Hiába. A férfi tapasztalt harcosnak látszott, gyakorlott fegyverforgatónak, aki szerette is használni fegyverét. Mindez azonban kevés volt, ereje rohamosan fogyatkozott, arcán a koncentrálástól keletkezett ráncos maszkot a kétségbeesés és a felismerés kezdte omlasztani: a prédája lett egy olyan vadásznak, aki nem ismer kegyelmet.
Az erdő ura jobb kezében tartott, majd’ négy láb hosszú pengéjével könnyűszerrel blokkolta az emberi mértékkel iszonyatos erejű csapást, és bordarepesztő ütést mért a férfi oldalára, aki levegő után kapkodva tántorodott hátra. Csalódott morgást hallatott, miközben kimért léptekkel, oldalazva közelítette meg kifáradt, az összeomlás határán álló áldozatát. Azt gondolta, sőt, mindennél jobban kívánta, hogy a hosszú hónapok óta tartó őrjítő unalom és harc nélküli időszakot végre egy olyan harcos törje meg, aki több érdeklődésre adhat okot, mint a tetemeken nyüzsgő férgek. Amikor felfedezte területén az idegen jelenlétet, azonnal megfigyelésbe és tanulmányozásba kezdett, de hamar beigazolódott, hogy hiába reménykedett. A noxusi harcos sajátjai közt valóban kiváló kardforgatónak számított, azonban egy olyan harcosnak, aki a valaha létezett legerősebb, legnagyobb vadakkal, gyilkosokkal és szörnyekkel vívott párbajokat – mindig győztesenként távozva -, nem jelentett nagyobb gondot, mint egy felnőtt férfinak elintézni egy gyermeket.
Dühös volt, dühös az előtte álló szánalmas alakra, a többi emberre és teremtményre, az egész világra és annak isteneire. Ő arra született, hogy a legerősebbekkel mérhesse össze magát, és összeroppantsa, széttiporja őket, a gyilkolás éltette, a harc keringette a vérét, a küzdelem adott értelmet létezésének. Mégis, valami ördögi tréfa, vagy gyalázatos összeesküvés folytán úgy tűnik, a világ képtelen táplálni kiapadhatatlan vérszomját, gúnyt űz belőle azáltal, hogy tétlenségre és kínzó várakozásra ítéli.
Mi értelme van a fegyvernek, ha nem hasíthat húsba, nem onthat vért, nem küldhet lelkeket az örökkévalóságba? Úgy érezte magát, mint a falra akasztott, rozsdásodó kard, mely hajdan dicső és halálos volt, most azonban kihasználatlanul, önmaga szánalmas paródiájaként nyugodott.
Bensőjében, mint fékezhetetlen óriáskígyó, tombolt a méreg. Ezért pedig valakinek fizetnie kellett, valakinek, ha csak egy leheletnyit is, de enyhítenie kellett a marcangoló áradatot. Ez a valaki pedig a megtépázott, reményvesztett noxusi volt.
Ahogy lassan megállt és végigmérte tucatnyi sebből vérző prédáját, beszívta a küzdőteret körbelengő félelem bűzét – amely régi ismerősének, a halálnak előjeleként mindig megjelent vérontás közben – majd áldozata szemébe fúrta ádáz pillantását, néhány hosszúra nyúlt másodpercig szinte keresztüldöfve vele. Izmai vad táncba kezdtek, ahogy szokásos támadópozícióját felvéve felkészült a végső rohamra. Egy pillanatra végigfutott elméjén a gondolat, hogy ez a szerencsétlen a rámért súlyos büntetés elől menekült el városából, miután túlságosan mohón és vadul élvezte az ióniai vöröset és az ahhoz járó két szőkét. Nos, most majd rájön, hogy bármely büntetés jobb annál, mintsem hogy Runeterra legkiválóbb harcosának zsákmányává váljon.
Alig észrevehető, félelmetes és rosszat sejtető mosoly jelent meg a pofáján. A tarkójából induló, kellemes bizsergés futott át rajta, amely felpezsdítette az egész testét, feltüzelte lényét. Hitvány ellenfél, vagy sem, a halál és a közelgő vérontás mámoros ígérete mindig úgy hatott rá, mint másra a szakadék peremén való őrült egyensúlyozás, vagy a buja, vad szeretkezés.
A noxusi mozdulataiból rájöhetett, hogy mi fog következni, és amennyire sérülései engedték, védekező állásba rendezte gémberedett, a félelem hatására nehezen irányítható testét. A vadász csak erre várt, emberi szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal rugaszkodott el, és mielőtt ellenfele egyáltalán felfoghatta volna, hova fog érkezni a csapás, iszonyatos sebet hasított a bal combjába, majd pedig a lendületet kihasználva csontig metszett a lemezpáncéllal fedett vállába. A férfi fájdalmas kiáltást hallatott, és a jobbjában tartott bárddal megpróbálta megvágni a nyakát. Ő azonban játszi könnyedséggel fordult a noxusi háta mögé, majd bal kezének addig rejtve maradt két pengéjét kieresztve, annak gerincébe mélyesztette fegyverét. Pontosan tudta, hova kell szúrni, milyen mélyre kell engednie a borotvaéles vasat. A férfi halk nyögést hallatott, majd örökre elvesztette uralmát a teste fölött, kezéből kicsúszott a bárd, végtagjai elernyedtek. Rémült arcát verejtékpatakok szelték át, szeme kigúvadt, a sokk hatására némán várta a véget.
Rengar ekkor közelebb hajolt áldozata füléhez, és halk, rideg, szinte érzelemmentes hangon szólt a noxusihoz.
– Most már az enyém vagy. Emlékezni dogok rád, ahogy minden egyes áldozatomra emlékszem. Erőd az enyém, te pedig a túlvilágon vársz a többiekkel együtt, ti vagytok dicsőséges utam hírnökei.
Amint az utolsó szó is lepergett nyelvéről, felfelé hasítva kirántotta pengéjét a véres hátból, majd a jobbjában tartott fegyverrel egyetlen gyors mozdulattal leválasztotta áldozata fejét a nyakáról.
Ahogy a barlangja felé tartott, kezében a noxusi fejének nedveitől mocskos zsákkal, vérszomja kezdett alábbhagyni, a bosszantó nyugalom és a közelgő eseménytelen időszaktól való harag és belenyugvás kezdte átvenni a helyét. Már sosem fog hozzá méltó ellenféllel találkozni? senki sem képes legalább megközelíteni erejét és tudását? Már az is megfordult a fejében, hogy akár a dicső halál is jobb lenne, csak egy igazi harcos hozza el számára, mint ez a hasztalan, csúfos, idegőrlő állapot, amibe hosszú ideje vergődik már és amiből látszólag nincs kiút.
Kavargó gondolataiba és önmarcangolásába mélyedve, szinte elsiklott a tekintete a tőle néhány kőhajításnyira lévő, érdekes nyomok felett. Az évek során szerzett tapasztalat és már-már mechanikussá vált érzékelései azonban most is jeleztek neki. Egy pillanat alatt kiürítette elméjéből a bosszantó gondolatokat, és teljes mértékben a környékre koncentrált, most más semmi sem kerülhette el a figyelmét. Amikor óvatos, tapasztalt léptekkel odaért a letaposott növényekhez, és a kérgükön furcsa sérülésekkel álló fákhoz, szíve nagyot dobbant, és hosszú, túlságosan hosszú idő óta először az izgalom mámorító érzése öntötte el. Valami hatalmas vérontást rendezett az erdő ezen eldugott szegletében. Közel tucatnyi szétzúzott, megcsonkított testű szürkehátú tren teteme hevert ott. A négy-öt méter hosszú állatok tüskés testükkel és hatalmas agyaraikkal egyesével is kihívást jelentettek volna egy kisebb csapatnyi, jól képzett harcosnak,. Ezeket viszont a nyomok alapján mindössze egyetlen valami támadta meg és csinált mészárszéket a fák zöld leple alatt.
Rengar már-már csodálattal adózott az ismeretlen gyilkos előtt, és kissé meglepetten tapasztalta, hogy immár másodszor jelenik meg mosoly a pofáján. Ezúttal azonban nem holmi kicsinyes dolog görbítette szája szélét: fohászai és imái meghallgatást nyertek. Érezte, ahogy az izgalom és a közelgő harc gondolatára rég nem tapasztalt öröm járja át a testét. Tudta, végre úgy küzdhet, úgy onthat vért, úgy oszthat halált, ahogy mindig is kijárt volna neki. Most majd tombolhat, átadhatja magát az igazi küzdelemnek. Végre élvezni fogja azt, amire született.
